Hol itt a duplacsavar, tessék mondani?

olvassbele.com @ 2014. április 6.

Frenák Pál Társulat: Tricks & Tracks 2

Speciális lehetőséget adott az élet: úgy néz­hettem meg Frenák Pál felújított darabját (ere­deti: Tricks & Tracks, 1999), hogy egy tel­je­sen szűz szem is volt velem, valaki, akinek ez az este az első találkozása volt a kortárs­tánccal. Magam csak Tricks-szűz voltam, a frenáki uni­ver­zumot egészen ismerem. Ezt a világot az át­lagnál fűtöttebb, erőszakosabb mozgásvilág, a másságok heves felmutatása, magas tánc­tech­nikai színvonal, az akrobatika táncba emelése és ötletes, extrém térhasz­ná­lat jellemzi.

A Tricks & Tracks 2. azonban mintha mindazt a tabudöntögetést magába akart volna sűríteni, me­lyet a hazai táncvilág az elmúlt 15-20 évben már be­vég­zett, illetve minden harsány gesztust felhal­mo­zott, ami egy pionír nézőnek sztereotípiaként fo­gal­­ma­zód­hat meg a kortárs művészeti életről. Nem ha­gyom magam, keresem a duplacsavart.

Ha egy táncelőadásban van hosszan tartó mez­telen­ség, vérszínű festék, mesterségesen előállított okádék, imitált önkielégítés, agresszió-kiélés és divatbemutatókra emlékeztető vonulás, az felveti a kérdést: maníros-e a darab? Van-e humorérzéke ennek a darabnak, vagy nagyon komolyan veszi magát? Intellektualizáló-e annyira ez a darab, hogy kilúgozza az érzelmeket magából? Dekoratív, élvezhető látványú-e a darab – ami legalább élményként hazavihető? Kérdés továbbá – elnézve az előadás tárgyi eszközeit –, hogy az alkotó ragadt-e le a kilencvenes évek végének normáinál, vagy arra szeretne rámutatni, hogy mi nem mozdultunk az elmúlt 15 évben egy tapodtat se?

A történések szintjén az előadás öt-hat nagyobb egységből áll, melyek eleje és vége egymásba ér, keretet alkot. Ezek a jelenetsorok tablóképekként is értelmezhetők, melyek nem összefüggő történetet mesélnek el, hanem ugyanazon problematika más és más aspektusai. Az első élőképben a vakító, művien fehér térbe vetődik be egy szőke, piros kombinés nőalak, majd oldalról sárszínű lé fröccsen, rá és a falra. Nem sokkal később megjelenik egy férfi táncos is, mozgásán, gesztusrendszerén látszik, hogy ugyanannak a frusztrált közegnek a része. Ellenpontként két oldalról bukósisakos alakok úsznak be, akik lassú mozgásukkal egy kis levegőt préselnek ebbe térbe. A szekvencia vége mégis az, hogy az eredeti egy helyett immár két nő üti magát kényszeresen a falhoz.

Az első jelenetsorban megismert ellentételező felépítés ezután végig megmarad, és az önsanyargatóval, a magamutogatóval, a vissza­taszítónak mutatott köz­napi­val szemben időről időre egy másik világ lehe­tő­sége villan meg – majd el is hal. Ez a másik világ jelen van a következő jelenet levegő­akrobatikával megspékelt duettjében. Ott az ismeret­len jelekkel tarkított bőrfelület, a női táncos magasból való leereszkedése, az aláfestő elektronikus zaj – mely néha az emberin kívüli fauna össz­hangzatára, máskor kifejezetten a Delta-féle „űr­zené­re” hajaz – értel­mezhető egy érintetlen civi­lizáció földre szállása­ként is. A jelenetsor végén azon­ban itt is az előző szekvenciához hasonló az eredmény: a páros négyessé bővül, kapnak egy-egy kétes értékű tanítót, felöltözve pedig egy fordulással a mi agresszív civilizációnk részeivé válnak.

A többi jelenetből is kitapintható, hogy a frenáki vízió szerint brutális, önnön felületességében tet­szelgő civilizációnk – mely a divatbemutatókat figurázó vo­nulásban éri el, ha mégoly közhelyesen is, a tető­pontját – utópisztikus ellenpontja valahol a ’60-as, ’70-es évek mozgalmainak, tudományos-fan­tasztikus buzgalmának, szabadságelvű film­mű­vé­szetének kör­nyé­kén keresendő. Ha jól értem a darab állítását, azóta egyre csak távolodunk az azok által felvillantott eszményektől. Ma már a törekvés sincs meg. Ha pedig magyar viszonylatra fordítjuk a dolgot, akkor a kapott eredmény még pitiánerebb és provinciálisabb. Még mindig a 90-es évek végének ős-macsós sportszemüvegén keresztül nézzük a világot, és magunkba csavarodtunk, mint a táncosok a kötélhintán. A szelíd motorosok tehetetlen bábokká szelídültek, Barbarella sárban fetreng, a méltóságot kifejezni hivatott márványszobor/mester/istenfigura (Frenák szerepe az utolsó tíz percben) pedig véres. Az előadás egy pontján, a társulat csoportos jelenetét követően a földön maradnak a ruhák. A köztük gázoló, fehér prémkabátos jegesmedveember a humanoidok után következő planétalakó, aki már csak szánalmas nyomainkat találja, s a pusztulásunkon élvezkedik. Talán ez a pillanat az előadás legerősebbje. A szép, új világ nem jött el, pedig hittek benne a ’68-asok, itthon pedig a 90-es évek népe.

Ezúttal nem lehet meggyőzően állítani, hogy a fentebbihez akár csak hasonló lett volna az előadásban használt utalásrendszer értelme vagy az alkotói intenció. Nem, mert az utalásrendszer – más alkotók vagy akár maga Frenák darabjaival összehasonlítva – túlságosan is széttartó, és ha lehet ezt mondani, mértéktelen volt. Így a bevezetőben feltett kérdésekhez kanyarodom vissza. A túlzó gesztusok és eszközök halmozott, de szoros összefüggést nem mutató használata igenis manírossá tette a darabot. Maszturbálás, hányás, vér, sár, stroboszkóp, bunda, bohócparóka, kurvás műhaj meg a többi: SOK. A tobzódást megirigyelhetné egy kortárs művészetet pellengérre állító paródia is. Ráadásul elfogadásukat nemcsak a mennyiség, hanem az anakronisztikus hatás is nehezítette. Hiszen mondjuk a mai húszasok-harmincasok számára, akik csak ezt az előadást látták (és a 15 évvel ezelőttit nem), a nagyvárosi lét hidegségéről, felületességéről nem az előadásban használt tárgyi eszköztár ugrik be, hanem a dioptria nélküli vastagkeretes szemüveg, a természetellenesen szoros cicanadrágban feszülő férfiláb, a bajuszmintás póló, a direkt színekben pompázó ruhatár vagy a táncterek nemtelenné válása. Lehetséges, hogy az ezredfordulón divatos macsó napszemüveget vagy az ezerszer látni vélt színpadi okádást ironikus zárójelbe kellett volna tenni – de ehhez hiányzott a kikacsintás.

A bevezetőben említett dilemmák közül egyértelműen a dekorativitás jár a legjobban. A föld–levegő duó, a meztelen csoportos táncetűd, a stroboszkóp fényében pörgő három táncos alakja a vetett árnyékokkal, a táncos gárdából Feicht Zoltán a beavató, a macsó és az ijesztő lény (jegesmedveember?) szerepében, és magának Frenáknak a japán butoh, a jelnyelv és az antik szobrok mozdulatait keverő performansza – hazavihető élmény. Ám ugyanettől a koreográfustól láttunk már sokkal különlegesebb akrobatikus megoldást (pl. Fiúk), sokkal érdekesebb térhasználatot (pl. Lakoma, KáOsz), sokkal szebb duót (pl. In Time), és úgy általában a ritmus- és energiaváltások sokkal ízlésesebb, poétikusabb példáit.

A Tricks & Tracks 2-ben is, mint a frenáki univerzum egészében, az élet fájdalma, mocskossága fejeződik ki. Ennek sűrűségét a korábbi előadásokban „csak” a kimunkált dekorativitás és a társulattagok hiteles színpadi őrülete segített befogadni. A vízió viszont ezúttal nem volt olyan erős, hogy meggyőző legyen. Nem lett meg az a pont, ahol a csavar magától fordult volna egyet.

Forrás: https://olvassbele.com/2014/04/06/hol-itt-a-duplacsavar-tessek-mondani-frenak-pal-tarsulat-tricks-tracks-2/