RÓZSA AZ IDŐBEN

Kutszegi Csaba @ szinhaz.net

2009. február

Az InTimE-ot a legjobb szándékkal sem tudom másnak tekinteni, mint kellemesen szórakoztató Frenák-esztrádműsornak.

Frenák Pál legújabb premierjén (az InTimE-nak augusztusban a Pannonhalmi Művészeti Fesz­tiválon már volt egy előbemutatója) azon gondolkodtam, hogy az alkotóművészek mióta foglalkoznak az emberi kapcsolatok ábrázolásával. Először (mégiscsak táncelőadáson ültem) Eck Imre 1961-ben készült Változatok egy találkozásra című koreográfiája jutott eszembe. Aztán észrevettem: Fekete Zoltán és Nelson Reguera földön fetrengős, egymáson gurulós, küzdelmes kettőse akár Akhilleusz és Pat­rok­losz kapcsolatáról is szólhat, tehát a téma már az első, szerző által jegyzett (vagy neki tulajdonított) európai irodalmi műalkotásban is terítékre került. Persze a művészetek még ennél is régebben ábrá­zol­ják az emberi kapcsolatokat, a velük foglalkozó műalkotások fogyasztása pedig állítólag megunhatatlan. Én valahogy már mégis unom – de nyilván bennem van a hiba.

Fekete először egyedül jelenik meg: a színpadon szétszórt, temérdek rózsafej között „úszik”, gurul a talajon, néha feláll, és lábát magasra dobja. Mozgása koordinált, artisztikus, kidolgozott – jellemzően „frenáki”. A következő tételben Jantner Emese és Lisa Kostur fejét mélyen a háttámla mögé hátrahajtva ül egy piros Bauhaus-kanapén, amely mögött (az elő-adáson végig) sötét üveglap tükrözi vissza „ugyanazt hátulról”. A két, alul rövid, felül dekoltált, könnyű piros ruhácskába öltözött hölgy érdekes, egyforma mozdulatsorozatot mutat be egyszerre, majd előrejönnek, és jelbeszéddel, gesztusokkal, mimikával diszkréten kokettálnak a nézőkkel. Utánuk Kolozsi Viktória és Nelson Reguera is színre lép: dinamikus, zaklatott kettőst mutatnak be, ügyesen megfelelve a bútordarab támasztotta akrobatikus kihívásoknak. Majd újra Jantner következik, ezúttal egyedül – és itt egy kicsit meg kell állnunk.

Az eddig látott tételek (és az eztán következők is) – a műsorfüzetben is részben deklaráltan – semmi másról nem szólnak, mint hogy emberek bonyolult viszonyrendszerekben vergődnek. A színpadi látvány végig kifejezetten esztétikus, a mozgás megkomponált, színvonalas (újdonság azonban egyikben sincs), az előadók kitűnőek, de mivel az emberi kapcsolatok ábrázolásán kívül semmi egyéb nem történik (sem esztétikai lázadás, sem valaminek az intellektuális újraértelmezése), az InTimE-ot a legjobb szándékkal sem tudom másnak tekinteni, mint kellemesen szórakoztató Frenák-esztrád­mű­sornak. Kifogásom tulajdonképpen nincs ellene (én a színvonalas revüt is szívesen megnézem), de jobban szeretem, ha a dolgokat nevén nevezik. Barokkos túlzásnak érzem ugyanis az InTimE kapcsán arról értekezni a műsorfüzetben, hogy „valóság-e egyáltalán a másik”, vagy hogy „a hazugság és a megalkuvás milyen mértékben szövi át az életünket”.

Jantner Emese és Lisa Kostur

Jantner előbbiekben már említett, egyedüli belépése megerősítette bennem a gyanakvást, hogy mást kapok, mint amit előzetesen kínáltak: tartalmas, valami újdonságszerűt is megfogalmazni próbáló kapcsolatábrázolás helyett kliségyűjteményt. Pél­dául: Fre­nák képes Jant­ner Emesét tű­sarkú cipőben, rózsatengerben gázolva, Beet­hoven Hold­fény szonátájára végigbukdácsoltatni a színpadon. Lehet, az egész lap betelne vele, ha leírnám, hányszor volt alkalmam csak az elmúlt években hasonló „ellenpontozásban” gyönyörködni. Beethoven zongoradarabjának beidézése után azon sem csodálkoztam volna, ha a „Somewhere over the rainbow…” („Ott fenn, hol a szivárvány…”) kezdetű dal zárja az estet.

Mindezek ellenére nem állítom, hogy az InTimE értéktelen műalkotás lenne. Egyik tétele például nagyszerű. A már többször említett két úr Kolozsi Vik­tóriával egymásra tapadós „szendvics-pas de trois”-t lejt benne – a kanapé háttámláján lovagolva. Mindhárman anyaszült meztelenek. Testük a diszkrét félhomályban úgy fehérlik, mintha márványból volna. Egyfolytában dinamikusan tekerednek, hajolnak, egymásra borulnak. Antik hasonlathoz (és a trójai mondakörhöz) visszatérve: megelevenedett újkori Laokoón-csoportnak tetszenek. Mintha egymás­ért harcolnának – láthatatlan óriáskígyókkal. Ha a kortárs tánc egykor klasszicizálódni fog, e néhány perces jelenet emblémájául szolgálhat majd. Az elő­adásnak egyedül ebben a rövid részében érzem át három ember bonyolult kapcsolatrendszerét, pontosabban azt, hogy még mindig lehetséges újszerűen megjeleníteni ezt az „örök témát”. A műsorfüzet néhány sora is vonatkoztatható a „Laokoón-trióra” (az előbbi is: „valóság-e egyáltalán a másik?”), mert a táncosok többször is olyan valószínűtlenül bravúrosan és könnyedén gördülnek át egymáson, tekerednek egymásba, hogy megteremtődik az illúzió: talán nem is léteznek mind a hárman. A szemet gyönyörködtető, kifejezetten kortársi látvány (amelyben a meztelenség cseppet sem frivol) itt, ebben a részben túlmutat pusztán esztétizáló-szórakoztató önmagán: valami többlet, valamilyen speciális jelentés gyanítható mögötte, amelyet ha nehéz is szavakra lefordítani, mégis érezhetően és átélhetően véleményt közöl a világról. Gyanítom: az összes többi jelenet ezért az egyért született meg, az egyébként végig ügyesen kihasznált kanapé is mintha leginkább emiatt került volna a színpadra.

Nem valószínű, hogy a kortárs táncnak valaha is lesz klasszikus korszaka. A műfaj (vagy stíluskategória) 22-es csapdája éppen az, hogy értékeiben időt álló műalkotásai sem tudnak repertoáron (de még emlékezetben sem) fennmaradni, mert a mai kortárs alkotóknak kötelező a mindenkori mának beszélni és róla szólni – lehetőleg minden egyes premieren valami újszerűt is felmutatva. Annak, aki néhány éve figyelemmel kíséri a Frenák-előadásokat, az InTimE nem mond újat. Talán azért sem, mert Frenáktól mindenki többet vár. Ha egy pályája elején álló, fiatal alkotó jelentkezik ezzel a koreográfiával, sokan új zseniről beszélnének. Frenák esetében a Frenák-ismerők viszont fanyalognak. Úgy látszik, (a politikával ellentétben) a kortárs táncban hosszú távon nem jön be a saját közönség előtti „haknizás”. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a látottak pannonhalmi környezetben sokaknak felkavaró élményt nyújtanak. Én jól éreztem magam, élveztem az előadást, de közben néha a színpadkép felidézte (klasszikus) sláger dúdolgatásával szórakoztattam magam: „Millió, millió, millió rózsaszál, vérvörös takaró tavaszi út porán…”

A dal fiatalkori, nem túl bonyolult (de „InTim” kapcsolatra utaló) emlékeket ébresztett fel bennem.

Forrás: http://szinhaz.net/2009/02/01/kutszegi-csaba-rozsa-az-idoben/