Fuchs Lívia @ Élet és Irodalom
LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.
(Gryllus Ábris és Farkas Miklós – Frenák Pál: Lutte, Frenák Pál Társulat, Trafó)
A teljes feketeségbe burkolt térbe ismerős dallam kúszik. Mikor már épp elandalodnánk, a lassú derengésből magányos figura sejlik elő, s heves mozdulatai rögvest kizökkentenek a muzsika kínálta harmóniából. Mert a férfi üti-vágja nem létező ellenfelét, hadonászik, rúgkapál, bokszolóként öklöz. Mozdulatait stroboszkóp felvillanásai törik szilánkosra, így mintha egy valaha volt bajnokról megőrzött archív némafilmet látnánk, egészen a győzelmét jelző pózig. Diadalról azonban a továbbiakban – hacsak az erőszak mindent legyűrő térnyeréséről nem – aligha lesz szó, sokkal inkább a kiszolgáltatottság, az alávetettség, a veszteség, a kudarc képei következnek. Elsőként egy pórázától szabadulni képtelen s ezzel valamiféle láthatatlan erőnek alávetett férfitest hiábavaló küszködése vezet be abba a közvetlen, de átvitt értelmében is sötét, reménytelen világba, amelyet Frenák Pál legújabb alkotása, a Lutte rajzol elénk. A Várnagy Kristóf által életre keltett lény úgy rúgkapál, löki égbe a lábait, lendül neki a térnek, s pattan vissza minduntalan, mint egy csapdába esett vadállat. De hamar kiderül, jó oka van a meghunyászkodásra, mert az ő földközeli, elsősorban a horizontális síkot bejáró jelenete után besétál az a figura, aki itt a vertikalitást uralja. Eoin Mac Donncha pökhendi kis nyikhaja ebben az entrée-ban lazán szteppelni kezd, s a szórakoztató színházak e néhai táncnyelvének beemelése egy mai alkotásba váratlanul összekapcsolja Frenák művét Christopher Bruce megrendítő Hattyúdalával, amelyben a hatalom reprezentánsai, a fogvatartók ugyancsak a puszta felszínességnek ezen a nyelvén vidámkodtak áldozatukkal. Frenák persze nem zárja be semmilyen azonosítható szerepbe figuráit, mégis egyértelmű, talán túlságosan is, hogy ez a fickó – akár arany gatyácskában dalol, akár ezüstös cuccokban parádézik, akár női cipőben tipeg, akár lágyan keringőzik, akár túlkorosan, ezért idétlenül ugróiskolázik, akár ormótlan puskájával csak ijesztget, akár valóban lövöldözik vele – maga a hatalmát esztelenül fitogtató elnyomó. A többiek pedig kiszolgáltatott, alávetett, animálissá alázott figurák, akik kudarcra ítélve küzdenek – no, nem vele, hanem – saját kilátástalan helyzetükkel és főként egymással. Keresztes Patrikot egy felfüggesztett vörös bokszzsák gyűri maga alá. Monoton küszködése reménytelen, hiába is ront neki hevesen, kapaszkodik belé görcsösen, fonódik rá leválaszthatatlanul, végül csak a földre kerül, ahonnan aztán aligha szeretheti már életre az őt elsirató női figura. Esterházy Fanni következő jelenete már nem a pillanatnyi gyöngédség, az együttérzés, hanem a harc terepére vezet. Ismét a földhöz közeli régióban, és ismét a mozgásokat visszarántó, korlátozó kötél kontrollja alatt, Várnaggyal feszülnek egymásnak. Ám hiába törekszik felfelé, álló helyzetbe a testük, a lábuk hiába süvölt az ég felé, nekik a föld marad, a hempergés, az esés, a dőlés, a gurulás, a vetődés, az egymásba gabalyodás. Erővel telített, robbanó feszültségű kettősük azonban nem szerelmi birkózás, hanem kétségbeesett élethalálharc az engedelmesség arénájában. Aztán megérkezik fentről, a magasból újabb társuk (Mauer Milán), akit ugyancsak korlátoz a kötél, de ő mégiscsak lebeg, perdül, szárnyal – mintha szabad lenne, lehetne, így aztán a lentiek rá is vetik magukat, szinte szétmarcangolják. A pontot persze a történet végére puskás emberünk teszi ki, amikor most már nem gonosz viccből, hanem valóban szétlő mindent és mindenkit, beleértve saját magát is. A pusztulás kietlen terére sötétség borul, az újbóli derengésben, a bokszoló által bejelölt térből mesebeli figura lépdel elő: hatalmas agancsokat viselő, aranyba burkolt, méltóságos alak. Neki itt már nincs más dolga, mint lassan számba venni az elhullottakat, a páston maradt összes vesztest, s az idők végezetéig merengeni ebben az embertől megszabadult csendes és üres térben.
A Frenák-életmű rajongói – s hogy ilyen tábor van, azt a Frenák Pál Társulat minden előadását akár 100 százalék felett is megtöltő házak igazolják, bárhol lépjen is fel az együttes – ebben az új kompozícióban mindent megkapnak, ami oly jellegzetessé és összetéveszthetetlenné teszi a koreográfus műveit. Gyönyörűen kimunkált testeket, energikus-akrobatikus mozgásokat, előadói virtuozitást, erőteljes hatáselemekkel bűvölő színpadi látványt, a mozgásokat és a rendezői gondolatokat mindenben támogató, vadul lüktető zenét – mindenfajta brutalitás szépséggé szelídítését. És sok-sok tipikus színpadi motívumot a teret övező puritán függönyökből kihasított ajtóktól a fentről aláhulló, lebegő szereplőkön túl a műveket lezáró „idegen” figurák megjelenéséig vagy akár a populáris kultúra elemeinek ironikus idézéséig. Frenák mozgásvilágának kiforrottsága, önazonossága is változatlan, bár szinte teljesen kicserélődött a társulata, annyi új tehetséges táncost vonzott magához ismét, ám ez a frissülés cseppet sem módosította azt a mindig azonos koreográfiai matériát, amelyből műveinek sora épül. A Lutte mégis szokatlan műve az œuvre-nek, mert mindenekelőtt nyers és aktuális politikai-hatalmi jelenségekre koncentrál. Talán ezért dramaturgiájában is szakít a korábbi művek enigmatikusságával, áttételességével, s a túlnyújtott jelenetekben inkább a közvetlenségre, az állítások egyértelmű kimondásra törekszik, ám emiatt alig hagy teret a nézők értelmezői szabadságának.
Forrás: https://www.es.hu/cikk/2016-10-07/fuchs-livia/vesztesek.html
Comentarios